Elemek Harca ~ Harmadik rész

3.


A csergőóra vadul peregni kezdett az éjjeli szekrény tetején. Olyan régi volt, hogy már csak alig berregett. Egy kéz előbukkant a paplan alól és lecsapta a bosszantó tárgyat: Ashley felébredt.

–         Vehetnénk már egy komolyabb ébresztőórát, mert ez már nagyon irritál… – méltatlankodott Ashley miközben a szemeit súrolgatta.

Kikászálódott az ágyból és kis híján elbotlott a saját cipőjében. Megmosakodott és miután úgy gondolta, hogy már eleget fésülte a haját, összeszedte a csomagjait, kicipelte őket az ajtóhoz, és besettenkedett a szülei szobájába. Odament az édesanyjához és a takarót finoman megmozgatva felköltötte.

–         Elmentem, s várlak titeket vasárnap! Szia!

–         Szia, vigyázz magadra! – mondta az édesanyja és magára húzta a paplant.

Ashley kiment a szobából, elbúcsúzott a papagájától, Kokótól, és a csomagokkal együtt elindult Melanieék tömbháza felé.

–         Végre megérkeztél. Tudod, hogy még legalább tíz percet kell baktassunk a papig? – Melanie már várta a sarkon, ő is nagy, súlyos csomagok társaságában.

–         Bocsi. A lényeg, hogy itt vagyok, nem? – közben elindultak és egyre gyorsították a tempót. – Találtál-e ki valamit a táborra, egy kis csínytevést?

–         Még nem, de majd kitalálunk mi ketten valami vagány dolgot…  – szólt Melanie huncut mosollyal az arcán.

Mikor már elég közel voltak a papilakhoz meglátták, hogy most nyáron nem csak őket viszik a táborba: volt ott még egy lány és egy fiú is, akik rájuk vártak a lelkipásztor társaságában.

–         Dicsértessék, elnézést a késésért.

–         Mindörökké. Tudjátok: jobb későn, mint soha! Üljetek be!

Ashleyék beültek az autóba. A fekete hajú fiú elől ült az anyósülésre, és a szőke hosszú hajú lány, pedig melléjük.

–         Biztos ismeritek egymást, hisz egy suliba jártok.

–         Persze, – válaszolta Ashley, majd halkan odaszólt Melaniehoz. – kik ezek?

–         Kuss! – súgta vissza Melanie. – A csaj B osztályos, és azt hiszem a fiúval osztálytársak, de nem biztos. A neveiket, pedig ne is kérdezd, mert fogalmam sincs. Nem szoktam a szomszéd osztályok névsorát olvasgatni szünetben. Máskülönben honnan veszi az atya, hogy amiért egy suliban járunk, kell ismerjük egymást…

Erre Ashley gondolt egyet és megszólította a mellette ülő lányt:

–         Szia, én Ashley vagyok!

–         Ismerlek! – felelte a szőke hajú lány, kurtán és durván, oda sem nézve Ashleyre.

Ashley jobbnak érezte nem folytatni ezt a beszélgetést, mert a lány erősen ellenszenvesnek tűnt, a fiú pedig túl visszahúzódottnak és komolynak bizonyult ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzen.

Így telt el az egész út, csend és Mária-rádió. Az igaz, hogy az út nem volt annyira hosszú, de mégis egy kisebb örökkévalóságnak tűnt. Ők sem akartak beszélgetni olyasmiről, ami csak kettőjükre tartozik, mert úgy gondolták az illetlenség lett volna, ha ők ketten sutyorálnak.

A hangulattal ellentétben a táj gyönyörű volt, mindenütt zöld fű tündöklött, magas fák nyújtóztak az ég felé. A tábor pont az erdő szélén volt. Épületei napfényben fürödtek. Mikor odaértek szétosztották a diákokat, akik elfoglalták alvóhelyeiket. A szállás egy nagy emeletes épület volt, amely fel volt osztva hét részre: ebédlő, négy háló, és egy kis szoba a tanároknak. Négyüket négyfele akarták osztani, de Ashley és Melanie ragaszkodtak ahhoz, hogy ők együtt maradhassanak, ezért egy szobába kerültek (egy rövid, de heves vita után, amelyet a vallástanárnőjükkel bonyolítottak le) és el is foglaltak maguknak egy emeletes ágyat az ablak mellett. Miután mindenki gyorsan és felületesen kipakolt, megtartották a tábornyitót és el is kezdődtek a sokoldalú és nagyszámú tevékenységek.

A tábor végül is egészen egyszerű felépítésű volt: reggel ”felkelés” után ebédidőig előadásokat tartottak a tanulóknak, majd ebéd után szabadfoglalkozás volt, vagy közös tevékenység a cserkészekkel. Nem mondhatták magukról, hogy unatkoztak, hiszen délelőtt kötelező volt részt venni mindenben, mert az atya (a tábort egy külföldi vallásos egyesület pénzelte) azt mondta, hogy ha valakit elkap, hogy hiányzik az előadásról, az nem kap ebédet.

Az idő hamar eltelt és az első két-három gátlásos nap után már egészen összebarátkozott mind a száz fiatal. Sok mindent elműveltek e hét alatt, nagyon jól érezték magukat, de semmi sem tart örökké, ennek is egyszer vége lesz. De még nem tartunk ott…

Az egyik éjszaka, miután már mindenki lefeküdt és állítólag már aludt, vastag, áthatolhatatlan sötétség ereszkedett a táborra. A sötétségben egy fura árnyék suhant el két házikó fakó árnyéka közt. Keresett valamit, de mozgásából ítélve mintha már megtalálta volna, amit keresett. Felnézett az égre és a hold fénye megcsillant sárga szemén… Kinyílt a cserkészek ajtaja és egy lány suhant ki az éjszakába. Hamar becsukta az ajtót maga után és lobogó hajjal sietett át az udvaron egyenesen a lányok szobája felé. Az árnyékot mintha a föld nyelte volna el, eltűnt mire Ashley beszaladt a hálójába.

–         Na, végre! – suttogta Melanie ingerülten a paplan alól, az emeletes ágy alsó feléből.

–         Bocsi, hogy egy kicsit késtem.

Ashley nekifogott átöltözni. Ruháit hamar levetette, a sarokba dobálta és pizsamába bújt. Melanie közben faggatta:

–         Valami újság, valami extra?

–         Hát elmesélhetem, hogy milyen kis édes ez a Danny fiú…

–         Légy szí! Nem az érdekel, hogy hogyan nyalakodtatok, csak, esetleg ha elejtett valamit a holnapi különleges foglalkozásról…

–         Nem sikerült kiszedni belőle az egészet, pedig gondolod, hogy milyen meggyőző voltam, – kuncogott, miközben bebújt az ágyba. – De azt elmondta, hogy holnap nem lesznek előadások, hanem valami kirándulásféleséget hoznak össze.

–         Ennyi?

–         Aha…

–         Akkor aludjál jól! Ezért kár volt fennmaradnom.

–         Nekem nem…

Azzal lehunyták szemüket a holnapi kalandról álmodozva.

–         Ébresztő! Felkelni! Egy-kettő! – kiabálta Danny be a lányhálóba.

A lányaink kikászálódtak az ágyból a cserkészlegény noszogatására, és miután megmosakodtak, elindultak reggelizni. A kaja elég kiadós volt, ahhoz képest, hogy máskor kaptak két szelet szalámit és egy háromszögű-sajtot. Vajon miért, csodálkoztak.

Egy rövid kis szünet után következtek volna az előadások, de ez most elmaradt. A meglepetés nagy volt. Amint beléptek az előadóterembe, észrevették, hogy nincs semmi szemléltető eszköz előkészítve, és senki nem tartózkodott a helyiségben a betóduló diákok kivételével. A napi előadás témája helyett most valami más volt felírva a táblára. Egy hosszú lista, egy hosszú címmel: Extrém kincskeresés!

–         Már megint „extreme”!!! Miért van rossz előérzetem ezzel kapcsolatban? – kérdezte Ashley.

–         Hát szerintem, ez az a meglepetésnek szánt kirándulás, méghozzá egy olyan, amihez elég jól fel kell készülnünk, és ráadásul mindjárt kezdődik. Gondolom ez az a lista, amire szükségünk lesz. – fejtette meg Melanie, és gyorsan nekiállt lemásolni a listát jegyzetei hátoldalára.

–         Ok, és honnan szedünk össze ennyi izét?

–         Nézd csak, az oda van írva a végére: „Ha valami kellene, a medve megadja”.

–         Ok, majd keresünk egy medvét és szólunk neki, hogy: Hello mackócska, nem adsz nekem egy, ö… egy iránytűt, például…

–         Nem, te sümec, az öreg főcserkészt szokták medvének szólítani. Csak ez is ilyen rejtvényes, mint a kirándulás.

–         „Extreme”, mi? – gondolta Ashley és egy furcsa érzés lett úrrá rajta, az az érzés, hogy valami izgalmas dolog fog történni.

Miután lemásolták a listát, máris rohantak, hogy összeszedjék az összes cuccot, ami kellett. Tizenegykor már kezdődött is a játék. Senki nem mondott semmit (még a szeretett vallástanárnőjük sem) hiába faggattak bárkit. Minden, ami segítségül szolgált volna az egy kis tábla volt a tanári alvó előtt. Ez állt rajta:

„Találd meg a kulcsot, és tied a dicsőség.

De vigyázz, mert sehol sincs segítség.

Kis jelek mutatják a jó utat.

Kövesd a nyilat és az utad indulhat.”

És egy nagy, piros nyíl volt melléje rajzolva.

–         Na, induljunk! – mondta Melanie, de Ashley megállította.

–         Várj csak egy picit.

Megvárták, amíg mindenki elszelelt a nyíl irányába és csak utána magyarázkodott:

–         Rossz felé ment mindenki, nézd csak: a nagy nyílon, van egy kicsi nyíl. Olyan mintha a nagy nyílból egy kis rész le lenne kopva, de teljesen nyíl alakú, és az ellenkező irányba mutat. Na?

–         Tényleg, de jó a szemed! Még vette-e észre valaki?

–         Nem tudom, azt hiszem nem, csak azt a fekete hajú B-s fiút láttam arrafele settenkedni, lehet, hogy ő is észrevette.

–         Gyere, menjünk, le kell körözzük.

Elindultak. Amint beértek a fák közé és rátértek egy kis ösvényre, egy szőke hajú lány szaladt át a házikók között. Be az erdőbe, és észrevétlenül követte őket, akár egy vadmacska.

Ashleyék követve a jeleket, azon gondolkodtak, hogy a többieket vajon visszafordítja-e valami jel a jó irányba, vagy végig kóborolni fognak, de hát végül is mit számít az. Siessenek, hogy előzzék meg a fiút. Ez a lényeg.

Már-már az utolsó kereszteződéshez értek, amikor hirtelen, mintha megelevenedett volna az erdő, egy bokor elkezdett nőni és a mellette felállított jelre, amely a helyes utat jelezte, egyszerűen ránőtt, tökéletesen eltakarva azt.

–         Na, most merre menjünk? – kérdezte Melanie, miután odaértek és nem láttak semmi útbaigazító jelt, a sűrű növényzet miatt… – Minden kereszteződésnél volt jel és itt nincs, az egyszer biztos…

–         Hát egyszerű: én megyek jobbra, te, pedig balra, végül is akármikor megfordulhatsz, ha látod, hogy az a rossz út.

–         Mért te mész jobbra?

–         Akkor menjél te, nem akarok ezen veszekedni. – azzal Ashley gyorsan elindult balra, hogy nehogy itt az erdő közepén összevesszenek.

Amint Melanie is elindult, hogy szerencsét próbáljon a „jobb” úttal, megint megmozdult a bokor és visszahúzódott eredeti helyére, mintha semmi sem történt volna. Így újra látszott a nyíl, amelyik az erdőből a kivezető utat jelezte, és jobbra mutatott…

Már egy jó ideje gyalogolt Ashley anélkül, hogy akár egy útjelzőt is látott volna. Egy kicsit furcsának találta, de nem lehetett sehol sem eltérni, és nem akart visszafordulni. Meg mert volna esküdni, hogy ez a jó út. Érezte, hogy ez az út, amely őt tényleg elvezeti a céljához, de hogy melyik céljához, azt nem sejtette. Sűrű bozót vette körül az ösvényt, és mikor meglátott a távolban egy letérőt, vagy egy kereszteződést, mire odaért már nyomát sem találta. Mintha benőtte volna az erdő, amire odaért.

Már úgy döntött, hogy felhív valakit a mobiljáról, amikor a sötét ösvény végén hívogató fényt látott. Ösztönösen megszaporázta a lépteit, és mikor odaért csodálatos látvány tárult szemei elé. Egy hatalmas meredek hegy lábához vezetett az ösvény. A sűrű fák megnyíltak, és fényben fürdött a hegy. A hegyről vízzuhatag ereszkedett le, mint egy igazgyöngysor a fehér nyakról, és a barlang bejárata felett kettéválva, utat engedett a belépésre. Ashley bement a barlangba. A telefont még mindig a kezében tartotta, de már megfeledkezett arról, hogy egy perce még használni akarta.

Első tíz méterben nem látott semmit, a bal oldali falon csúsztatta kezét, hogy nehogy megbotoljon és elessen. Most újból meglátott egy derengést a messzeségben, és újra megszaporázta lépteit. Az a fény jelentette a reményt, az volt a cél, oda kellett eljutnia.

A barlang közepén, hirtelen a rendes barna földet feketén csillogó tükörsima márványpadló váltotta fel. A márvány, koncentrikusan tele volt róva valamilyen fehér ősi írással. Ezek körülvettek egy fehér márványból készített hatalmas oltárt. Ahogy Ashley közelebb lépett, lépcsőbe botlott. Az oltár nem volt olyan óriási, mint amilyennek látszott, hanem magasan volt. Nyolc lépcsőfokon kellett felmenni hozzá, amelyeket azért nem vett észre, mert a színe szintén fekete volt, illetve egyre világosabb, majd összeolvadt az oltár fehérjével. Annyira folytonos volt a színátmenet, hogy tényleg nem lehetett a lépcsőket észlelni. Az oltár mellé lépett és rápillantott, hogy mi van rajta. Egy réz színű bársonykötésű könyv volt középen, melyre egy különös jel volt rádolgozva:

א

A könyv körül a márványoltárba négy kristálygömb volt beleillesztve. Mindegyiken rajta volt a misztikus jel. A gömbök szabályosan helyezkedtek el, és más-más színűek voltak. A legalsó barna volt, a jobb oldali kék színű, a bal oldali piros, és a legfelső fehér. Minden két gömb között kis bemélyedés, melyben úgyszintén bele volt vésve az a bizonyos jel. Ashley felemelte a kezét és lassan a könyv után nyúlt. Abban a pillanatban, (mint az ilyenkor történni szokott) amikor hozzáért, a barlang megrázkódott. Annyira hevesen remegtek a falak és a plafon, hogy félő volt, hogy beomlik. Most vette csak észre, hogy mi világította meg az egész teret. Egy óriási fénylő gömb lebegett nagyon magasan az oltár fölött. A fény erősödni kezdett, mindaddig, amíg már sértően vakító nem lett, és Ashley félrekapta a fejét. A gömb nagy sebességgel elkezdett lefele zuhanni. Becsapódott az oltárba és teljes sötétség támadt a barlang belsejében, mintha megvakult volna a világ. Pár perc múlva fény villant az oltáron. Felizzottak a gömbök, és felemelkedtek a levegőbe. Ashley tátott szájjal bámulta, ahogy a négy gömb kísértetiesen lebeg az oltár felett. Három közülük hirtelen kiviharzott a barlangból, ám a negyedik egyenesen Ashleyt célozta meg. Olyan erővel csapódott neki, hogy a lány hátrarepült és a lépcsők lábánál ért földet. A jobb keze valamilyen kövek közé csapódhatott, mert nagyon megütötte, és érezte, hogy az esés ereje hogyan nyomja bele a csuklójába a kis kerek köveket. De már a fájdalmat nem érezte, mert minden elfehéredett. Mintha egy más világba került volna, egy végtelen fehérségbe, ahol nincsenek határok.

Ebben a fehérségben, bal felől tűz csapott ki. Jobban mondva tűzoszlop emelkedett ki a semmiből, mire jobb felől egy ugyanakkora vízoszlop tornyosult. A tűzből egy hatalmas tűzgolyó vált ki, mint egy óriási tűzlabda, és nekiindult a vízoszlopnak. Akkor a földből egy vízfal emelkedett ki, megsemmisítve a tűzgolyót . Most a vízoszlop támadott, méghozzá úgy, hogy a földből gejzírként tört föl a víz, pont a tűzoszlop alatt, rácsként körülvéve azt. Egy kis idő után a tűzoszlop elsöpörte a szorító víztömeget. Ekkor enyhe szünet állt be, mintha az oszlopok haboznának. Aztán egyszerre előredőltek, egymásnak estek és egy nagy robbanással eltűnt mindkettő, nem maradt semmi más csak a végtelen fehérség.

Jó pár perc múlva, mikor Ashley feleszmélt, gondolkodás nélkül megragadta a könyvet és kiszaladt a barlangból.

Amikor visszaért a táborba, hamar elrejtette táskájában a nagyon értékesnek tűnő tárgyat. Szerencsére, senkivel sem találkozott, mégis az volt az érzése, hogy valaki követi. Mintha valaki kémkedne utána, vagy figyelte volna azt, ami vele történt. Melanie üzenete az éjjeli szekrénykén várta: „Igyekezz a tábortűz helyére, mert ott fogják kihirdetni a verseny nyertesét.” Elolvasta és elsietett. Befordult a sarkon, amelytől már a tábortűz helye nem volt messze és egy árnyék libbent utána.

2 responses to “Elemek Harca ~ Harmadik rész

  1. Sziaa! Elolvastam, várom a folytatást nagyon; még nem fűzök hozzá véleményt, egyelőre csak kiirtam azokat a szavakat, kifejezéseket, amiken mosolyogtam. Kommentár nélkül.

    1.rész
    -beleszagolt a levegőbe
    2. rész
    -„hit-erősítő” táborra
    -(elvégre ő is nőből volt)
    -(jó na, nem mindig, de majdnem…)
    -de hát ilyenek a mai fiatalok…
    -a lelkiatya (a pap)
    3. rész
    -csend és Mária-rádió
    -de semmi sem tart örökké, ennek is egyszer vége lesz. De még nem tartunk ott…
    -és állítólag már aludt
    -valami extra?
    -Légy szí! 
    -„Ha valami kellene, a medve megadja”.
    -sümec

    >:D<

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s