Elemek Harca ~ Tizeneggyedik rész

11.

–         Fogja szorosan a kezem, amíg ki nem érünk a térhasadék másik részére, – zengett Aroni hangja Rachel fejében – Ha netán eltávolodna, bárhol kiköthet, akár a pokolban is.

Rachel reflexből közelebb húzódott Aroni magas testéhez, és jobban megszorította kezét, amelyet fekete bársonykesztyű takart. Rachel nem tudta eldönteni, hogy a mentora egy fiatalember, vagy egy idősebb férfi. Alkatáról ítélve nem lehetett olyan idős. De testének minden részét fekete ruha takarta, arcát meg az aláhulló fekete haja. Hangja ellentétben, egyáltalán nem volt fiatalos.

Óriási fényalagútban haladtak, mindenütt vakító fény vette őket körül. Rachel az elején ki sem tudta nyitni a szemét. Mintha egy tenger felett repültek volna, de a tenger és az égbolt fényből lett volna. Ahogy haladtak, a fény egyre jobban fakult, mígnem teljes sötétségbe ment át. Már semmit sem lehetett látni, csak a távolban egy csillogó rést. Az volt az átjáró másik vége. Mikor közelebb értek a nyílás kitágult és berepültek egy másik világba.

Amint lábaik földet értek, Rachel orrát szag csapta meg. Nem bűz volt, hanem valami nehéz, valami fárasztó dolog lebegett a levegőben. Nyirkos volt és sötétség. Rachel úgy érezte, hogy akármennyit várna, úgysem virradna ki soha, sohasem jön föl a Nap az égre. Mintha nem is lenne Nap, mintha az egész teret az előtte álló építmény világítaná meg. Egy hatalmas kastély előtt álltak. Hatalmas kőépítmény vagy ötven kisebb-nagyobb toronnyal. A kastély ablakain keresztül szűrődött ki némi fény, ami az utat megvilágította. De azt már nem tudta megvilágítani, ami a kastély körül helyezkedett el, így Rachel nem is láthatta, az óriási temetőt.

Aroni teste két centiméterrel a föld fölött lebegett a kastély fele, de ez sem látszott, mert a ruhája így is a földet seperte. Rachel félénken botorkált utána, nem nagyon mert oldalra nézni, félt, nehogy valamit meglásson a sötétség leple alatt, valamit, amit nem lát meg szívesen az ember. Azt mondják jobb félni, mint megijedni. Na, Rachel inkább szeretett félni, mint megijedni. Erőltetetten előrenézett és ösztönösen követte Aronit.

–         Kövessen, legyen szíves, a sarkamban legyen, mert hanem … elveszhet …

Rachel még közelebb húzódott Aronihoz. A lánynak a testét simogatta bársonyos fekete palástja. Már közel értek a kapuhoz. „Mintha sokkal messzebb kellett volna menjünk… mint amennyit felbecsültem” – gondolta Rachel. Aroninak egy könnyed kézmozdulatára kicsapódott a kastély főbejárata. Aroni mintha nem is lépett volna a lépcsőfokokra, amelyek a bejárat előtt voltak, hanem átrepült felettük. Rachel megmászta a nagy lépcsőket, és gyorsan besietett a kastélyba Aroni után. Aroni fordulása közbe leereszkedett, lábai megérintették a padlót. A hatalmas építmény egy kicsit megremegett, és az ajtó nagy erővel becsapódott. Gyenge, zörgő zajok hallatszottak, mintha sok-sok lánc csavarodna rá az ajtó külső vagy belső felére. Minden esetre belülről nem látszott semmi. A terem, ami eléje tárult káprázatos volt: mindenütt, rendezetlen sorrendben, húsz méteres faragott márványoszlopok magasodtak. Az oszlopok tetején még valami ködfoszlányok is kavarogtak.

–         Most legyen a legfigyelmesebb, Blackwood kisasszony, ez egy nagyon összetett labirintus, és ha ki akar innen jutni meg kell tanulnia a járást. Erős hologram bűbájok vannak itt elszórva, kicsit csalóka lesz, de majd megszokja. – azzal megfordult.

Palástja nagy kört írt le a háta mögött, akkor látszott meg hogy valójában milyen nagy a palást. Most végre a szemébe tudott nézni. Aroni fiatal volt, legalábbis arca ezt árulta el. Szembogara fehér volt, és szemfehérje pedig fekete. Rachelnek egyenesen loholnia kellett, hogy tudja tartani a lépést a lebegő Aronival, mert Rachel rájött, hogy a férfi tényleg tud repülni. Ő is szeretett volna lebegni… hátha ezt is megtanulja. Nagy gondolkodás közben tovább loholt, nehogy lemaradjon. Most már így sem, úgysem tudta megjegyezni az útvonalat. Nagy sebességgel vették a kanyarokat, Rachel közben úgy lemaradt, hogy csak Aroni palástját látta befordulni egy-egy oszlop mellett. Közben mikor Aroni befordult egy oszlop mögött, nem bukkant fel újra a másik oldalán. Rachel addig loholt, míg utol nem érte Aronit, aki egy újabb kapu előtt várta. A mentor megfordult (a kapu helyből megnyílt) és belebegett a következő terembe: egy hatalmas körterembe, amelynek oldalán plafonig érő könyvespolcok voltak, roskadásig megrakva vaskos, régi könyvekkel. A polcok előtt asztalok és ülő alkalmatosságok voltak szétszórva: székek, fotelek, ágyak… A terem közepében egy csigalépcső ugrott a magasba, egy új terembe vezetve azt, aki rálép. Aroni erre vette az útját, elindult fölfele és közben mondta:

–         Először itt fog tanulni a könyvtárban, elsajátítja az alapokat a könyvekből. Majd kint az udvaron egy segédemmel folytatja a tanulmányait, és végül újra velem a tornyok közt.

„Segédemmel”? Most vette észre Rachel, hogy eddig senki mást nem látott ebben a világban, csak kettejüket. De álljunk csak meg, a tornyok közt…?! Közben fölértek a könyvtár fölötti terembe. Nem is lehetett teremnek nevezni, mert több nagy folyosó kereszteződése volt. Folyosók nyíltak fel, le, jobbra, balra.

–         Eleinte itt fog lakni a lépcső melletti szobában, amíg megtanulja, hogy hol van a valódi szobája. Ezen a folyosólabirintuson is könnyű kiigazodni, csak meg kell találni a titkát, és ne tartson bolondnak a sok labirintus miatt, nem én építettem őket.

–         Jaj, én nem…

De Aroni már nem volt ott. Biztos eltűnt az egyik folyósón. Rachel bement a szobába. Ezek szerint nem kerül innen hamar haza. Tényleg nem volt valami nagy dolog a szoba, de ebből ítélve az igazi szobája gyönyörű lehetett. Az ajtó becsukódott utána. A szobában egy ágy volt, egy íróasztal és egy nagy ablak, amely a kastély melletti erdőre nézett. Rachel fáradtan kibámult az ablakon, majd ledőlt az ágyra és azonnal elaludt. Nem vette észre, hogy az erdőben valamik mozogtak… Az kastély főbejárata kinyílt és Aroni kilebegett rajta…

Sok idő telt el azóta, amióta Rachel ide került. Úgy érezte, hogy felét a könyvtárnak már kiolvasta. Most már kint „edzett” az udvaron, úgyhogy már joggal érezhette, hogy elérte a második szintet. Megismerkedett Aroni segédjével, aki nagyon is megtetszett neki: úgy belsőleg, mint külsőleg. Dereck Denemnek hívták. Mondjuk főleg belsőleg tetszett meg neki, mert külsőleg csak körülbelül tudta megnézni magának. Az volt a helyzet, hogy Denem mindig hosszú fekete talárban volt, és a csukja is mindig be volt húzva az arcába. Egyszer rajtakapta a könyvtár fölötti folyosókon kóborolni csukja nélkül. Rövid, fekete haja volt. De a szemét nem látta. Sosem nézett vele szembe.

Denem tanította Rachelt az ereje használatára, arra, hogy hogyan irányítsa a földet. Kint gyakoroltak az udvaron, jobban mondva kint a temetőben, amely a kastélyt körül vette. Eleinte, mikor megtudta, a „körülményeket” megijedt, de most már nem is nyomasztotta. Kint sétált a sötétben, és megismerkedett az erdő vérszomjas lakóival, akiktől a gatyába csinált volna egy pár hónappal ezelőtt.

Rengeteget gyakoroltak. Reggeltől estig. Denem költötte reggel, és ő is kísérte el a szobájához este. (közben Rachel beköltözött a saját szobájába, ami mesébe illő volt, fenséges, kicsit giccses). Egy nap, amikor már harmadszorra sem sikerült a földidézés, Denem így szólt:

–         Miért nem koncentrál? Figyeljen oda! Egy kicsit több odaadással…

–         Ne magázzon! Elegem van már Aroni úr magázásából is.

–         De te akkor is figyelj oda! – mondta Denem és kivillantott egy mosolyt a csuklya alól.

Rachel még egyszer megpróbálta. Nagyon oda figyelt, koncentrált. A föld körülötte hirtelen elkezdett remegni, rögönként fölemelkedett Rachel kezei közé, s ott forogni kezdett.

–         Na, látod, megy ez neked!

–         Miért nem néz soha a szemembe? – csúszott ki a kérdés Rachel száján, de nem bánta, közelebb is lépett Denemhez.

–         Ööö…

–         Dereck, nézz a szemembe… – Rachel már ott állt mellette és kezével a csuklya után nyúlt.

Megfogta a karimáját és lassan hátratolta. Szép arca volt Denemnek, de a szemeit behunyta, és mikor Rachel meg akarta kérni hogy nyissa ki, valaki megszólalt a hátuk mögött:

–         Ahogy látom, jól halad a második szintű gyakorlatokkal…

Rachel ijedtében hátrált egy lépést, és Denem villámsebességgel visszarakta a csuklyáját.

–         Talán ki kellene próbálni élesben is a tudását a kisasszonynak. Mit szól hozzá Denem?

Denem hirtelen Aroni fele kapta az arcát, de mikor tekintetük találkozott újból lehajtotta fejét.

–         Meg kell nekem szerezzék ezt… – Aroni egyet legyintett a levegőben mire egy gömb alakú kép jelent meg.

A hadleystowni múzeum egyik termét mutatta, ahol most sok-sok turista legeltette szemét az egyiptomi kincsmaradványokon.

–         De hisz ez lopás!

–         Micsoda??? Hogy mer ilyesmit feltételezni rólam kisasszony? Ezért tanítottam? Az a tárgy az én tulajdonom, azonnal szerezzék vissza…

Hatalmas fekete villanás és Aroni már ott sem volt. Rachelnek akarata ellenére kiszökött a könny a szeméből. Ő sem tudta volna megmondani, hogy miért… Denem oda ment hozzá, megölelte és a fülébe súgta:

–         Én itt vagyok neked…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s