Elemek Harca ~ Tizenkettedik rész

12.


A hétágra sütő nap már lenyugvóban volt, amikor még a három jóbarát kint feküdt a focipályán. Ashley, Kevin és Carl együtt töltötte az egész napot, sétálással és gondolkodással. Carl és Ashley a földön feküdve nézték a felhőket. Kevin állva mélázott.

–          Nem tudom mi olyan nagydolog ebben a fociban, vagy húsz leizzadt férfi kerget egy labdát…

–          Hát az, ahogy kergetik a labdát – vélekedett Carl.

–          Szerintem inkább az izzadt férfiak – hallatszott Ashleytől a női vélemény.

–          Ezt én is tudom.

Kevin megforgatta a mutatóujját mire egy tűzlabda jelent meg a semmiből és elkezdte peccegtetni.

–          Oltsd ki, még valaki meglát! – szólt rá Carl.

–          Miért vagy mindig ünneprontó, C.J.? – Kevin is letelepedett és a kezében tartott tűzlabda kihunyt.

Pár percig senki sem szólalt meg, míg Ashley meg nem törte a csendet.

–          Tudjátok, én azon gondolkodtam, amit Kevin mondott volt: hogy miért is ne lenne nekünk is egy mentorunk. Ha nem is tanár, de egy valaki, aki útbaigazítana, hogy miért kaptuk az erőinket. Biztos van valami céljuk…

–          Az a nő, aki a fényt irányítja, őt kellene megtaláljuk!

–          C.J., honnan tudod, hogy nő az illető? – könyökölt fel Ashley.

–          C.J. az ilyesmit megérzi. Detektoraival, már messziről…

Nagy loccsanással landolt egy vízsugár Kevin arcába. Ashley csetepaté szagot érzett és elejét fogta. Oda lépett Kevinhez, letörölte az arcát és közben:

–          Szerintem akkor menjünk a könyvtárba, ahogy megegyeztük…

Felálltak és elindultak a városi könyvtár felé. Útközben még fantáziáltak a „fényes” nőről, meg arról, hogy miért kaphatták az erőiket. Már ott tartottak, hogy rajzfilmhősökhöz hasonlították magukat, amikor odaértek a könyvtár elé. Félúton, a lépcsőkön Ashley megtorpant, és balra nézett. A vadi új, nemrég felújított könyvtár mellett egy régi épület lábadozott: a régi magán könyvtár. A fiúk is felfigyeltek és beszéd nélkül, együtt eldöntötték, hogy inkább azt a könyvtárat látogatják meg. Carl a kapu előtt megszólalt.

–          Egy idős hölgy visszaigényelte az épületet, mert állítólag a családja építtette valamikor réges régen. Most már nem jár ide senki, azt beszélik a nőnek nincs élő rokona, és nem is nagyon mozdul ki a könyvtárból.

–          Kösz a híradót, C.J.. Azt nem tudod, hogy hol jutunk be? A kapu zárva. Nem? Na, jó.

Kevin szétnézett, és mint a tűzrőlpattant szikra, három ugrásból már a kapu túloldaláról mosolygott barátaira. Ashley szó szerint átrepült a kapu fölött. Már csak Carl volt kint. De ő is gyakorolt az elmúlt hónapokban. Hátrált két lépést és nekiugrott a kapunak. Félúton a teste elkékült és vízzé változott, a rácsok közt sikerült is átjutnia, de nem tudott eléggé hamar materializálódni, és egyszerűen szétloccsant a régi macskaköves úton. Ashley aggodva nézegette a szétszóródott vízcseppeket, míg Kevinből kitört a nevetés. A vízcseppek viszont kezdtek összegyűlni, és pár másodperc alatt a két fiatal közt egy nagy víztócsából egy víz testű Carl emelkedett ki. Mire a vízteste újra test lett Kevin is abbahagyta a röhögést.

–          Ha, ha, nagyon vicces, nem tudom te hányszor merted megpróbálni a dematerializációt… – dühöngött finoman Carl.

–          Menjünk – szólt megnyugodott arccal Ashley.

De közben valami történt a hátuk mögött, amit nem vettek észre. Két szellemalak szállt ki a két kapufélfából, és röppent az épület felé észrevétlenül.

A könyvtár nem volt valami nagy francos épület, mégis méreteiben hatalmas volt. Az emberek az utcáról nem láthatták, mert fákkal volt körülnőve. Nem voltak ablakai, de a tetején több üvegkupola engedte be a fényt az épületbe. Az ajtaja akkora volt, mint egy kapu: szépen megmunkált, tölgyfából. Az ajtó támlájába bele volt vésve az építő neve, de nem nagyon lehetett kiolvasni, és nem is vette soha senki észre, hogy van ott egyáltalán egy felirat…

Ashleyék felmentek a pár lépcsőfokon, ami az ajtóhoz vezetett. Itt megálltak és tátott szájjal csodálták az ajtót. Közben a hátuk mögött, a két szellem láthatatlanul és hang nélkül tanakodott. Nem volt emberi alakjuk, csak megközelítőleg. Az arcuk és a felsőtestük emberi volt, de a lábaik helyett egy-egy ködfoszlány lebegett. De persze ebből barátaink nem láttak semmit. A hosszú arcú meg akarta támadni a betolakodókat, hisz az volt az ő feladatuk, hogy megvédjék a könyvtárat, de a kerek arcú nem engedte. Ashley kereste a kilincset, de nem találta sehol, még a nyomát sem. Csalódottan hátralépett, de hirtelen valami kattant egyet az ajtóban, enyhe lánccsörgés hallatszott, és az kapu formájú ajtó kinyílott. Egy kis, üres terem fogadta őket, kopár, bebútorozatlan. Éppen a régi tapéta maradványai éktelenkedtek imitt-amott. De volt egy ajtó. Tovább mentek, és egy újabb üres teremben találták magukat. Majd még egyben, és még egyben, és még egyben. Már-már föladták a reményt, és vissza akartak fordulni, mikor Ashley még benyított az utolsó ajtón. Lehengerlő látvány tárult eléjük: a plafon vagy húsz méterre volt a padlótól, és az egész termet, jobban mondva az egész teret, mert nem lehetett látni a szomszéd falakat, tíz méteres, gyönyörűen díszített polcok töltötték be, rendezetlenül és tele könyvekkel. Ezeket fentről, az üveg kupolán keresztül megvilágított a Nap. A három fiatal szó nélkül elindult, nem is jutott eszükbe, hogy az öreg hölgy után kiáltozzanak. Hárman háromfele a polclabirintusban: Ashley középen, Carl jobbra és Kevin balra. Ashley kis gyaloglás után megpillantott tőle vagy ötven méterre egy obelixet. Mintha egy kis tér lenne ott… El is indult arra. Közben a fiúk a polcok közt kóboroltak. Közben meg-megjelent egyik szellem és anélkül, hogy ők észrevegyék, egy szimpla érintéssel szó szerint tovább parancsoltak egy-egy polcot. A polc hang nélkül mozdult el mielőtt még valamelyik fiú odaért volna. Ashley ment, egyre közelebb ért a térhez, már-már elkezdett szaladni, de mikor odaért megtorpant. Nem nézett oda, de érezte, hogy két barátja is pont akkor ért oda mikor ő, és ők is megtorpantak. A polcok közül mintha minden út idevezetett volna. A padlóba koncentrikus körök voltak vésve, és a körök közöt ősi rúnák.

A körök elkezdtek fényleni, és hatalmas szivárványszínű fényoszlop tört a magasba. Egy perc sem telt el, a fényoszlop visszahúzódott és az obelix előtt egy nő állt. Hosszú, földet seprő, ezüst-szürke ruhában. A fiúk, maguk sem tudták miért, térdre borultak előtte. Ashley kővé dermedve bámult. A nő nem is tűnt egyáltalán öregnek. Szép fiatal arcú, de hosszú, ezüst haja volt. Talán ezért gondolták, hogy öregasszony. Teste sem arról árulkodott, hogy nyolcvan éves lenne.

–          Isten hozott benneteket, végre megérkeztetek. Nem tudjátok, milyen régóta várok rátok. Álljatok fel fiúk, nem kell nekem térdre borulni, nem vagyok én sem isten, sem királynő. Gyertek át, üljetek le.

A fiúk felemelkedtek és lassan a nő után indultak, Kevin hátranézett:

–          Gyere már Ash…

Ashleynek is elindultak a lábai, és ő is követte a titokzatos hölgyet. A nő leemelt egy könyvet a szemben lévő polcról, mire az hang nélkül elmozdult, utat engedve vendégeinek, hogy belépjenek a polcokkal körülvett, nagyon is nappalira emlékeztető kis „terembe”. Fotelek és egy asztal volt odabent, és mintha egy kandalló is ropogott volna valamelyik sarokban. A fiatalok leültek a kényelmes, vörös bársonnyal bevont fotelekbe. A nő velük szemben foglalt helyet, és kimeríthetetlen kíváncsisággal fürkészte a tekintetüket. Ashley megbátorodott, és megszólalt:

–          Ön kicsoda? És hogyhogy várt minket? És mit jelent az, hogy régóta? És…

–          Lassan, csak lassan Ashley, mindent csak szépen sorjában. Kicsit sokat fogok mondani, úgyhogy ne restelljétek és vegyetek süteményt, ha megkívánjátok. – az asztalon tényleg volt sütemény, de mintha egy perccel ezelőtt nem lett volna… – Máskülönben tudtam, hogy te fogsz elsőnek megszólalni Ashley. Szóval, ki vagyok én? Susan Galilei. Legegyszerűbb az volna, hogyha azt mondanám, hogy én vagyok a ti mentorotok. De ez nem fed mindent. Ashley, emlékszel a barlangra, ahol voltál, és ahol rátálaltál az erőgömbökre? Nos, létezik nyolc erő, amely azért jött létre, hogy azok, akik megérdemlik megszerezzék és jót cselekedjenek vele az emberiségnek. Én mind a nyolc erőt birtoklom, és egyiket sem. Bennem egyesül az erejük, én vagyok ezen erők védelmezője. Nem én hoztam létre őket, hanem én kaptam azt a feladatot, hogy vigyázzak rájuk. A helyzet az, és azért várlak már rég bennetek, hogy a kiválasztottakat nem lehet kényszeríteni, hogy jót cselekedjenek erejükkel. Egy ilyen kiválasztott rossz útra tért. Nem ő az első, aki megpróbálta megszerezni az összes erőt és elpusztítani engem, de ő neki úgy néz ki, hogy sikerülhet. Több árulóval megküzdöttem már, és le is győztem őket, de most el kell mondjam gyermekeim, hogy félek. Ashley, Carl, Kevin, elfogadjátok-e, hogy mellém áltok és segítetek ennek az öregasszonynak a harcban. – és bájosan elmosolyodott.

–          Ó… igen persze… – szólalt meg halkan szerre mindegyikük.

–          Már találkoztatok az ellenséggel akkor, amikor elvesztettük a negyedik emberünket, a kis Rachel Blackwoodot. Én intéztem el, hogy ideköltözzön, hogy közelebb legyen hozzám, és erre elrabolta tőlem az a gazember. Tom Aroniról van szó, aki a sötétség erőit irányítja. – a fiatalok összenéztek, persze, hogy emlékeztek a fekete pasasra a parkból. – Nagyon rég egy embernek sikerült összegyűjtenie az összes erőgömböt és csinált magának egy térrészt, egy dimenziót, ott van Tom megbújva. Egy merész hős összeállított egy olyan fegyvert, amely elszívja az erőket, és így sikerült legyőznie a gonoszt. Ez nagyon rég volt, még előttem, vagyis több mint ezer éve. Ezt a fegyvert akarja megszerezni, és ez kell nekünk is. A fegyver két részből áll: Kleopátra szeméből és Hórusz botjából. E két relikvia egyesítéséből áll össze a fegyver. Én nem harcolhatok Tom ellen, mert pártatlan kell maradnom, előttem nincs különbség jó és rossz között, de mégsem várhatom karba tett kézzel, hogy elpusztítsanak. Én foglak felkészíteni benneteket a harcra…

Susan szeme elsötétült, s vele együtt a nap is gyengébben sütött be a tetőn. Az arca is elszürkült. Hirtelen visszatért bele az élet.

–          Gyorsan gyermekeim! Kleopátra szeme veszélyben van! Tom elküldte érte a csatlósait, előbb kell odaérjetek, gyertek a teleportálóhoz, gyorsan…

Susan felpattant a fotelból, és sietős léptekkel visszaindult az obelixhez. A fiatalok utána.

–          Álljatok az obelix mellé! – oda álltak – Vigyázzatok magatokra!

Carl meg akarta nyugtatni, hogy tudnak ők magukra vigyázni, de mielőtt az első szó elhagyta volna ajkait, hatalmas színáradat tört ki a padlóból a plafonig ugorva, átjárva minden porcikájukat. Mire a szivárványoszlop eltűnt már csak Susan állt a körtéren, gondterhelt arccal az eget nézve.

–          Vigyázzatok magatokra!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s